Újjászületés

Az advent jelentése eredetileg a „várakozás” és az „eljövetel” fogalmához kötődik, de már a kereszténység előtti, pogány népszokásokban is megjelent a sötétségből a fény felé fordulás, a természet újjászületésének szimbolikus időszaka.​

Átmenet a kereszténységbe

Sok adventi motívum – például az örökzöld koszorú, a gyertyagyújtás, az ajándékozás, böjt és az ünnepi előkészület – keresztény jelentést kapott, de gyökerei mélyen a pogány hiedelmekben és népszokásokban találhatók. Az ünnep lényege így nemcsak vallási, hanem természeti, közösségi és lelki újjászületés is.

Pogány eredet, szokások és motívumok

A téli napfordulóhoz kötődő pogány ünnepek Európa-szerte a fény visszatérését és az élet megújulását ünnepelték. A tél legmélyebb időszakában ezek a rítusok a reményt, a várakozást és a természet újjászületésébe vetett hitet fejezték ki. Az örökzöld növényekkel – fenyővel, borókával, tujával – készített koszorúk és mágikus körök a természet körforgását, a termékenységet, az élet fennmaradását és a védelem erejét jelképezték. Ezekből a varázskörökből alakult ki később az adventi koszorú szokása, amely a gonosz szellemek elleni védelmet és a család összetartozását szimbolizálta.

Az adventi koszorú és a gyertyagyújtás szintén ebből a hagyományból ered: a gyertyák növekvő fénye a sötétség elleni harcot és a fény visszatérését fejezi ki, összecsengve a téli napforduló ősi, fényt ünneplő pogány rítusaival. Az advent időszaka így a természet újjászületését, a fény diadalát és a várakozás szakrális hangulatát hordozza tovább keresztény keretek között is.

A falvakban korábban fénygyújtó szertartásokat tartottak mágikus célzattal, hogy a világosságot behívják és a gonosz szellemeket távol tartsák. Ezekből a rítusokból fejlődtek ki később a keresztény gyertyagyújtások. Az advent böjti jellege szintén az ősi megtisztulási és felkészülési szokásokban gyökerezik: az emberek ilyenkor tudatosan visszafogták magukat, hogy testileg-lelkileg felkészüljenek az ünnepre.

Az adventhez kapcsolódó közösségi rítusok – az együtt éneklés, imádkozás, a közös várakozás – az ősi népi szertartások továbbélései, amikor az emberek közösen ünnepelték az évkör fordulóit. A pogány népeknél ez az időszak a sötétség és a fény harcát jelképezte: a téli napforduló utáni növekvő világosságot fénygyújtó rítusok, éneklések és böjti időszakok kísérték. Ezek az archaikus hagyományok a kereszténység adventjén keresztül új jelentéssel gazdagodva élnek tovább, de ugyanazt az alapmotívumot őrzik – a várakozást, a megújulást és a fényre vágyást, amely ősidők óta összeköti a sötét tél idején ünneplő emberi közösségeket.